Azt érzékelem, hogy a legszegényebb már nem tud összébb húzódni. És azt is egyre gyakrabban, ahogy a fölötte levő hozzá csúszik.
Persze eddig is voltak jelek, olyan családok, akik önhibájukon kívül kerültek padlóra, és jutottak el pl. a villany kikötéséig. Akiknek e miatt a szerencsétlen kölcsön miatt, vagy valamely tragédia, baleset, betegség miatt úszott el mindene.
De valahogy úgy gondoltam, vannak többen, ennél sokkal rosszabb helyzetben, akik szintén gyereket nevelnek. Persze azt is láttam, pont a gyerekeken, hogy másképp éli meg az, aki eleve a nyomorba született, mint az, akinek még kicsit jobb volt, ám most ő is ugyanott van.
Most, hogy lezárultak a beiratkozások, látom, hogy a falvakban sokkal magasabb a hátrányos helyzetűek száma, mint korábban.. Az egyik faluban még tavaly harmada nem volt az, most alig találni köztük olyat, akinek nincs erről igazolása. És nem csak cigányok.
A pedagógus gyermeki tavalyelőtt jártak hozzánk. Ügyes, tehetséges gyerekek. Aztán nem fizették be a térítési díjat. Ez nehéz, mert a törvény kötelezővé teszi a szülőnek, ha nem fizet, az iskolának vissza kell fizetnie a normatívát, amit a gyerekre kapott. Nem kis feladat elé állított ez bennünket korábban is, egyre nehezebben tudtunk megbirkózni vele. Akik nem fizettek, azok zömében a gyermekvédelmi kedvezményre jogosító határ fölött voltak éppen, pár száz forinttal lépve át a határt. És páran, akik megengedhették volna maguknak, de nem bírták beemelni, hogy a mi képzésünk is iskolarendszerű, és nem hiányzásfüggő, vagyis, ha beteg a gyerek, vagy kézilabda meccsre megy, akkor mi nem tudunk engedni a térítési díjból….
Aztán, hogy valahogy véget vessünk ennek, bevezettük, hogy akinek az előző évről tartozása volt, azt nem vettük fel a következő tanévre. Sokan aztán gyorsan rendezték ekkor a tartozást, főleg az utóbb leírt csoportból.
Aztán most kaptam egy levelet a pedagógustól. A két gyerek beiratkozási lapja mellé. Hogy nem bír fizetni. Mert nem bírja kigazdálkodni. De a gyerekei szeretnének jönni, emlékeznem kell, milyen tehetségesek, mennyi díjat nyertek. Igen, ez így van. Először azt gondoltam: nem létezik…hogy egy pedagógus ilyen szintre kerüljön. Aztán belegondoltam: mekkora erőfeszítés kelhetett ahhoz, hogy ezt a levelet megírja. Hogy pedagógusként, tanítva a leghátrányosabb helyzetben élőket is, bevallja, ő is ott tart. Mint azok, akikről pontosan tudja, hogy segítségre szorulnak. És azért fordul hozzám, mert látja, mi kiemelten figyelünk azokra, akik leszakadnak.
A másik édesanyával épp a blog levelezésében kerültem kapcsolatba. Segítséget kért, mert napról napra lejjebb csúsznak, és nem bírnak megkapaszkodni. Hónapokig próbáltunk megoldást keresni együtt is, de nem
ment. Közben ott is ott van a kitűnően tanuló kislány, és már egyetemen a másik.
Aztán annyit sikerült, hogy felvettem az alapítványhoz dolgozni. Fel tudtam venni, mert „szerencsénkre” mozgássérült, és így olyan támogatást kaphatok rá, amivel az alkalmazása nem kerül nekünk semmibe. Különben nem tudnám alkalmazni, még, ha nagy szükségem is lenne a munkájára. Szóval vele szerencsénk volt.
De nem tudom ezt tenni mindenkivel. Én is csak a törvény adta keretek között mozoghatok.
És nem tudom azt mondani, hogy felveszem a pedagógus gyerekeit, akkor is, ha nem tudja befizetni a térítési díjat. (Mert akkor engem is megbüntetnek.) Vagy, hogy a ruhaadományokon, és fejlesztő játékokon kívül bármiben tudok segíteni az autista gyereket nevelő családnak, aki szintén most jelentkezett, és segítséget kért. (Mert nincs rá forrásunk.) Vagy annak az idős bácsinak és néninek, aki fiuk jelzálogkölcsöne miatt adósodtak el annyira, hogy kikötötték tőlük az áramot. (Mert muszáj vagyok előre venni a kisgyermekes családokat.) Vagy annak az asszonynak, aki munkanélküliként három középiskolást nevel, egyedül, és a közüzemi számláival végérvényesen elmaradt. Minden munkát elvállalna. (Mert az áramszolgáltató, vízszolgáltató nem mérlegel. Hogy ki, miért került a csőd szélére. És nincs forrásunk ebben segíteni). Vagy azoknak, akik úgy keresnek meg bennünket, hogy nincs is kapcsolatunk a gyermekükkel, nem is dolgozunk abban a faluban, és nehezen értik meg, hogy a mi támogatórendszerünk nem az egyszeri segítségnyújtáson alapul.
Már nem lehet bírni. Valahol meg kellene húznunk a határt.
Segíteni csak akkor lehet, ha az ember biztos lábakon áll. Ám alattunk is mozog a létbiztonság, mint alap. És közben a segítséget kérő kezek erdejéből már ki sem látszunk.
