A hét híre volt számomra. Legalábbis az, ami legjobban elgondolkodtatott. És már végképp nem tudom, hogyan lehetne a döntéshozók figyelmét ráirányítani a valóságra.
Persze tudom, a magyarság nagyon fontos. A határon túliak is. Sokban segítjük mi is őket, az ottani iskolákat, pedagógusokat, gyerekeket. És persze megértem, hogy a szegény, vagy a cigány gyerekek öltözködése nem hangzik olyan jól ma, mint a csíksomlyói gyerekeké….De talán észre kellene venni végre, hogy ők is itt vannak. Most. Ebben a társadalomban.
Olvasom az államtitkár felhívását, milyen nagy kár, hogy a csíksomlyói kisdiákok nem tudnak „szép népviseletbe öltözni s úgy menni a templomba, az ünnepélyre, ahogy a többi odavalósi magyar gyerek.” És ezért gyűjtsünk, adjanak a gyerekek 100 forintot…mert már máskor is remekül sikerült egy ilyen akció.
Persze. Én is nagyon szeretem a csíksomlyói gyerekeket. És próbálom jól értelmezni ennek a felhívásnak az üzenetét. De nem bírom. Nem bírom annak ellenére, hogy rendkívül megható, hogy ezek a gyerekek a templomba mennek. Hogy ők bizonyára jók, nemesek, nem úgy, mint emezek. Akik talán még oda sem akarnak menni.
A kistérségünkben, hála az odaforduló embereknek, több mint 200 gyereknek adhattunk, és adhatunk még iskolaszert. Amikor a többi suliba még be sem jöttek a tanárok, mi már három hete csomagoltunk, porcióztunk, töltöttünk meg táskákat, tolltartókat, rendszereztünk méretre ruhákat, tornacipőket, és vittük ki a falvakba, a gyerekeknek. Olyanoknak, akiknek nem jut füzetcsomagra, színes korongra, és ceruzára sem. Ahol senki sem oszt effélét. És azoknak is, akik nem cigányok. Mert ők is rászorulnak. Sokan vannak, elsőstől középiskoláig. És egyre többen jönnek.
A hír ugyanis futótűzként terjed, jönnek telefonok, és jönnek személyesen is. Azokból a falvakból is, távolabbról, ahol még nem vagyunk jelen. Sovány, és nagyon koszos asszony áll meg az ajtóban, mögötte hasonlóan ápolatlan gyerekek kukucskálnak be. Tisztelettel köszön, és mondja, hallotta, itt segítenek. Mert a gyerekeknek semmijük sincs az iskolába. Öt gyereke van. Érdeklődöm, az önkormányzat, vagy a CKÖ nem segítene e. A fejét csóválja. Nem, nem kapnak semmit. El kell hinnem. Tudom, több falu nem tud segíteni. És több CKÖ nem is tudott pályázni efféle forrásra. Ahhoz kellene valaki, aki segít ebben nekik. De sok helyen nincs. Persze adunk, bár rájuk nem terveztünk. De kerül nekik is pár dolog, amivel el lehet indulni.
És nincs vége. Pár perc, és ott a másik család. A gyerekek láthatóan örülnek a holmiknak. Nyomorultságuk, és az a szag, amit a mi támogatottjainknál már végre nem érzek, majdnem megmozdít belül bennem valamit: menni kell, mert ott is van nélkülöző, szerencsétlen sorsú gyerek. De muszáj megkeményíteni a lelkem: már nem lehet többet, nem bírjuk. Kevesen vagyunk ekkora elszegényedéshez.
Délután újabb körre megyünk, kis falvakba. A kislány most kezdi az elsőt. Örömmel próbálgatja a táskát, amiben ott lapul a füzetcsomag, és a felszerelt tolltartó is. Meztelen kis hátán túl nagy a mesefigurás táska, csúszkál ide-oda. Alul koszos nylon szoknya, nemrég vittük, már bőven megérett a mosásra. Bugyi nincs. És persze papucs, szandál sem. Az ovis ballagásra vitt fehér blúz, fekete szoknya már a múlté. Senki sem tudja, hol van. És ma ő is elkezdte az iskolát.
Érte és kis társaiért nem hirdetett gyűjtést az államtitkár. Őket nem tudom, nem bírom sehogy sem a látókörükbe emelni. Pedig itt vannak, közöttünk. A kis falvakban. Olyanokban, mint Csíksomlyó. Csak a határon belül.
És ők is szeretnének cipőt, szoknyát, Őket nem zavarná, hogy nem egyforma. Vagy nincs rajta hímzés. Bár a magyar motívumok nekik is tetszenek. Elvégre ők is magyarok.
