Igen, a munkalehetőség is nagyon fontos. De szinte ugyanennyire az, hogy a saját körülményeikben megtalálják az önfenntartás lehetőségeit.
Tegnap valaki, akivel rendszeresen eszmét, tapasztalatot cserélünk az esélyteremtés kapcsán, írt nekem. Azt kérdezte, szerintem hogyan lehetne rávenni őket pl. a befőzésre. Arra, hogy nyáron, amikor van zöldség, gyümölcs, próbáljanak meg tartalékolni télre, amikor nincs. Amikor nagyon nincs.
Biztosan van, akinél működne. Ismerek is olyat közülük, aki megteszi. Akinek az anyja, nagyanyja szintén befőzött. Akinek vannak ilyen irányú háztartás-vezetési tapasztalatai. Akinél ez szokásként, szemléletként hagyományozódott.
Ám ahol a háztartásvezetés a napi túlélésre koncentrál csupán, ahol sosincs elég, és a gyerekektől képtelenség eldugni bármit, akár egy napra is, ott ezt még nem lehet. Ott ez a női tevékenység is csak a pillanatra koncentrál, a mára, most legyen jó, holnap meg majd csak lesz valahogy. És persze ezt látja a gyerek is, ezt rögzíti magában, és neki sem megy majd másképp.
Talán menne, ha közösen csinálnánk, raktároznánk el, és adagolnánk ki télen. Mert megpróbálni valamit, a mi segítségünkkel, az már megy. Általában. Együtt valahogy könnyebb. Már mindig akad partner, ha ott vagyunk, jönnek, segítenek, érdeklődnek, javasolnak. Fontos ez nekünk is. Mert tanulunk is egymástól. Mi azt adjuk át, amit a többségi társadalomból lényegesnek érzünk. Ők pedig azt, amit az ő világukból fontosnak tartanak.
És naponta toljuk odébb a tervezés határát. Sokszor, újra és újra megerősítve. Hogy próbáljuk meg nem megenni a két doboz kekszet, hanem az egyiket eltenni holnapra. Hogy a vastag, meleg ruhára vigyázzunk nyáron, tegyük el, mert télen majd jól jön. Hogy a kályha most nem kell, de hamarosan szükséges lesz megint. De nehezen megy. Mert a szükség gyakran felülírja a logikát, és nincs belső figyelmeztető hang, belülről jövő megerősítés sem. Szóval, a befőzéstől szerintem még messze vagyunk.
A kiskert már előrelépés volt. Már ahol sikerült meglépni. Lassan kezdjük az őszi ásás fontosságát hangoztatni. Hogy jövőre többet, jobban termelhessenek.
Most pedig itt van nekünk a másik, a biobrikett.
Ötlettel teli önkéntesünk hozta be a dolgot, a fejlődő országokban kipróbált, az interneten is fellelhető biobrikett technológiáját. Amivel mezőgazdasági melléktermékekből, szalmából, törekből vagy más növényi hulladékból és áztatott papírból, szinte bármiből, ami szárazon éghető, préselt korongokat
lehet készíteni. Olyat, ami segítheti az önfenntartást, és környezetbarát módon
felhasználja mindazt, ami a környékükön fellelhető.
A prést elkészíttettük. Az ötlethozónk napokon át kísérletezett az arányokkal, a szemcsenagysággal, hogy a legjobb legyen. Nem nehéz munka különben, a gyerekeknek is megy. Ők ott asszisztáltak végig, komoly játéknak fogva fel a próbálkozást. Meg az is jó volt nekik, hogy történt valami.
Most tovább kell lépni. Jó lenne egy hosszú, meleg ősz, hogy legalább pár felnőtt is kipróbálhassa. A száraz, éghető korongok télen majd meleget adnak, nem kell fejszével a vállon keresgélni a jövéseket, vagy fát lopni, mert lesz mivel fűteni. Talán kímélve lesz az erdő is, nem lesz annyi szabálysértés, indulat.
Most csak pár felnőttre lesz idő. De a hír majd elmegy, a tapasztalat megerősít, és jövőre talán többen próbálják majd ki, hogy így is lehet. Nyáron, az árokparti üldögélés helyett brikettet készíteni, megszárítani, összerakni, elraktározni télire. Idő, anyag, és most már eszköz is van hozzá.
Azt hiszem, hogy egy kis lépés alapjai megint megteremtődtek.
