Szlovákiában jártam, Rimaszombat környékén. Akik a cigánysággal foglalkoznak, azoknak nem kell bemutatni a helyet. A Dúsa-telepet.
Jártam már itt, évekkel ezelőtt is. A helyzet semmit sem változott. A valaha az orvosok számára épített lakónegyedben, kissé távolabb a várostól ma is ugyanúgy állnak a házak. Páremeletes házakból álló lakótelep, kultúrház, közösségi épületek. Valamikor szép és modern lehetett. Aztán az orvosok valami miatt nem költöztek ide. Az épületekbe pedig a város kitelepítette a romákat. Mert hitték, így mindenkinek jobb lesz.
Ma áram ás víz már nincs az épületekben. Villany van persze, lopják az áramot, életveszélyes módszerekkel. A lépcsőfeljárók fala hiányzik. A kilógó vasdarabokon gyerekek húzódzkodnak. A fűtést egyedi megoldások adják, hol a fal, hol az ablak van kiütve, rajta kidugva a kályhacső, lakásonként, néhol szobánként is. A valaha épült kultúrházból már csak faltöredékek látszanak, belül felverte a gaz. Szemét, piszok mindenhol. És rengeteg gyerek.
– Ez a mi „fekete városunk”- mondják kísérőim, mesélve, hogy odébb, keletebbre még durvább a helyzet. Nehéz elképzelni. Idejövetelünkkor Rimaszécsen, és más falvakban is lehangoló állapotokat láttam, ott már a főutcán is ott sorakoznak a sajátos, kerítés nélküli, lelakott házak, a kopár udvarokkal, omladozó vakolattal.
Talán lassan tíz éve lesz annak, hogy a határon túli magyar pedagógusszervezetekkel kapcsolatba kerültem. Azóta próbáljuk átadni a szemléletünket, módszereinket Szerbiában, Romániában, és Szlovákiában is. És nemcsak a vizuális nevelés miatt. Hanem azért is, mert ezek az iskolák éppúgy küzdenek a nyomorban élő cigánygyerekek beilleszkedési problémáival, mint mi.
Hogy miért? Mert ezekben a térségekben egyre nehezebb az iskolákat fenntartani. Egyre kevesebb gyermek iratkozik ugyanis be magyar iskolába. Az egyre szaporodó vegyes házasságokból születő gyermekeket a szülők inkább az adott ország állami iskolába adják be, ahol az ország anyanyelvén tanul. A magyar meg marad otthonra, lassan elhalva, mert otthon is egyszerűbb lesz a kommunikáció szlovák, szerb, vagy román nyelven. Az iskoláknak azonban létszám kell, hogy megmaradjanak. Jönnek hát a cigányok. Szívesen felveszik őket, kell a gyerek. Aztán a beilleszkedésük, tanításuk már nehezen megy. Nagyon nehezen.
Nos, ezekben az iskolákban fontos lenne a szemléletváltás. Hogy boldoguljanak. Hogy megmaradjanak.
De nehéz. Ebben mi, az általam is sokat kritizált integrált oktatásban már előrébb járunk. Mert legalább már elfogadjuk, hogy ott vannak, ha nem is mindenhol találják meg az utat hozzájuk. És ha sok helyen nem is keresik.
Itt még mélyebb a tiltakozás. A pedagógusok az előadásom szociofotóit nézve bólogatnak: igen, ezt látják ők is. A problémák is azonosak. A rajzaikat már hitetlenkedve szemlélik. Nem értik, hogy lehet ezt kihozni belőlük. Aztán kérdeznek. Hogy szerintem ki hibázott, hol, és mit, hogy így alakult. Erre nem tudok felelni. A történelmi-társadalmi, politikai és egyéni felelősségek sorában talán nem is ezt kellene nézni. Hanem a megoldáson töprengeni.
Aztán van ötlet is. A szokásos: születésszabályozás. Mint Kínában. Ott is működött. Bár ott össztársadalmi szinten. De itt? Ki alkothat olyan szabályokat, ami egy társadalmi csoportra másképp vonatkozhat, mint a többire? És hogyan definiáljuk ezt a csoportot? Rasszjegyek alapján? Már nem követhető. Aki magát annak vallja? Senki nem teszi meg, ha tudja, kára származik belőle. Lakhatási körülmények? Kinek ez, kinek az. Mindenkinek más a személyes értékrendje. Gyermekek száma? Vallásos családok is nevelnek 5-10 gyereket. Akik bűnözők? Az se mind cigány.
Nem egyszerű. Nem is jutunk dűlőre. Kicsit még elhezitálunk a hagyományos cigány mesterségek megoldást nyújtó kényszerképzetén, és a pedagógusok felelősségén.
Tovább még nem léphetünk. Sokat kell még beszélgetni erről, hogy az elutasítást a megoldásra törekvő magatartás váltsa fel. Mert ez a probléma itt marad, Közép- Európában. Muszáj segítenünk egymásnak a megoldásban.
