Az egyik településsel különösen nehezen boldogulunk. Csak jönnek a telefonhívások, megkeresések, olyanoktól is, akik szerintünk nem rászorulók
Persze minden relatív. Már abban a tekintetben, hogy ki a rászoruló. Összehasonlítani a nyomorúság szintjét, nos, az elég nehéz. Főleg, ha belevonjuk azt is, hogy ki, mit tesz érte, vagy ellenére. De általában megértik az érveinket. Itt azonban nem.
A település határszéli, közel a román határhoz. Ennek a térségnek a jövedelemszerzését évekig meghatározta a benzin- cigaretta és italcsempészet. Sokan éltek belőle jól, kialakult rendszere volt, mindenkinek jól ment az üzlet, aki beleszállt. Bukni csak kevesen buktak, és sosem a nagy halak. Mindig volt, aki bevállalta helyettük. Az egész üzlethez nem kellett nagy beruházás, csak egy öreg autó, jó nagy tankkal, és persze összeköttetések.
Néha én is hitetlenkedve néztem a nagyban dolgozókat, akik a határsávban, sokszor a határőrök szeme előtt lecsavarozott ajtókarosszériába rejtették a csempészárut, vagy a boltban a bő szoknya alá felfűzött cigis dobozait azoknak, akik kicsiben csinálták…. Volt, aki naponta négyszer-ötször is fordult. Egy-egy jól sikerült gépkocsis fuvaron negyvenezer Ft haszon is volt.
Ment az üzlet, lehetett házat építeni, szépen bebútorozni, öltözködni. Akkoriban messziről látszott, ki él ebből. Ha más nem, az arany ékszerek bőséges viselete mutatta.
Aztán a lehetőség egyik napról a másikra megszűnt. A családok, akik évekig erre a jövedelemszerzésre rendezkedtek be, pénz nélkül maradtak. Képesítésük nem volt, maximum jogosítványuk, napszámba meg, ugye, egy ilyen életforma után nehéz elmenni…háromezerért dolgozni egész nap…mikor előtte harminc is megvolt egy óra alatt….
Az asszony is efféle. Sokadszor jön, telefonál: ő is kér élelmiszersegélyt. És ruhát is. Mindent. Mert szerinte neki is jár, neki sincs több, mint a családi pótlék, és a 28 500 Ft. – Mire elég az? Két hétre- mondja. Már a bútorait adogatja el. És tartozik a villannyal, vízzel. Neki miért nem adunk?
Sokadszor ismételjük el neki is nyugodtan: azért megyünk ki a családokhoz, mert szeretnénk személyesen is meggyőződni a körülményeikről. Nekünk nem elég az igazolás a hátrányos helyzetről. Vagy a kesergő beszámoló, hogy kevés a jövedelem.
Nem érti. – Vagy én nem értem – mondja hangosabban – hogy neki sincs elég?! Próbálom máshonnan megközelíteni. Kérdezem, bár már láttuk, milyen a házuk.
– Milyen…hát, mint egy átlagos lakás. Három szoba, fürdőszoba, konyha. – hangzik a válasz.
-Na látja – mondom. Mi elsősorban azokat támogatjuk, akiknek csak egy
szobájuk van, és nincs fürdőszobájuk sem. Akiknél nincs villany, víz.
– Aha, értem. Szóval, én azért nem kapok, mert nem mocsokban élünk. Mert én adok arra, hogy tisztaság legyen.
– Nem. Bár csakugyan tűnhet úgy, hogy akik kevésbé tudnak gondoskodni a gyerekeikről, és nincs megfelelő ruhájuk, cipőjük, hogy őket jobban támogatjuk. De mi a gyereket nézzük. És annak adunk, akinek nagyon nincs.
– Nekem sincs. Nekem is jól jönne az olaj, liszt, amit osztanak.
– De hát maga tud fornettit venni tízóraira a gyereknek. Mi annak adunk, aki vacsorát sem tud adni nekik.
– Úgy, hát már az is baj, ha nem akarok kevesebbnek látszani a többi előtt, és inkább magamtól vonom el a falatot, csak a gyereknek meglegyen, amit kér?!
Lassan kifogyok az érvekből. Nézem frissen melírozott haját, lakkozott körmét, divatos csizmáját…. ahogy időt, energiát nem kímélve veszekszik az egy liter olajért, két kiló lisztért…a vélt jussáért.
Nehéz. Nemcsak azokkal, akiknek nincs, azokkal is, akiknek eddig volt, és most nem találják a pótlást a megszokott életszínvonalhoz. Mert mindenkinek nehéz, egyre nehezebb. Csak nem mindegy, honnan indultunk.
