Errefelé romungrók (magyar cigányok) és oláh cigányok élnek. És néhányan román cigányok is. A felnőttek még beszélik pár családban a nyelvüket. A gyerekek már kevésbé.
A fiút hallgattam. Rajzolt, és közben cigányul énekelgetett. Rákérdeztem: ti oláh cigányok vagytok? Nem tudom – hangzott a válasz. Nem hagyom annyiban: otthon beszéltek cigányul? – Anyu tud. De magyarul szoktunk beszélni – felelte. És amit most énekeltél, az mit jelent?- kérdeztem. Á, azokat csak úgy kitaláltam…hogy cigánynak hangozzon – mondta.
Tudom, megfigyeltem már, mindig kínosan ügyel rá, hogy ebben az integrált csoportban egyértelmű legyen, hogy ő cigány. Mindegyikük máshogy viszonyul a saját identitásához. Ő így éli meg. Rátesz még egy lapáttal, halandzsázik is, hogy még cigányabbnak nézzék.
Nyelv és identitás. Sokat gondolkodom rajta. Fontos, persze. Ugyanúgy, mint a
szokásrendszerük, a hiedelmeik, a meséik, dalaik, táncaik. De azt is tudom, hogy az igazi problémákat nem ezek fogják megoldani. Mert a problémák szerintem nem ezekhez kötődnek. Pedig sokan hiszik, hogy ehhez.
Sok cikk, tanulmány született már arról is, hogyan lehetne tulajdonképpen definiálni a cigányságot? Kisebbség? Nemzetiség? Szociális helyzet alapján meghatározható társadalmi csoport? Ellentmondásokat szülhet, ha a megoldásoknál az értelmezésekhez kötődő törvényi lehetőségek mentén kereskedünk. A nemzetiségi törvény felől közelítve pl. nem sok gond lehetne…pedig van. Nem is kevés.
Hallgattam a konferencián az előadót. A rendezvény nemzetközi, már előre kíváncsi voltam az előadások üzenetére. Sajnos csak párat tudtam meghallgatni.
Az egyiket alig bírtam végig. Nem azért, mert túl hosszú volt. A hangsúlyai miatt.
A cigány nyelv oktatásáról szólt, megfelelő kutatások tükrében. Az első pár mondat után már sejtettem az üzenetet. Már több ilyet meghallgattam. Aki a törvény adta lehetőségekkel kezdi. Rózsaszín lesz, gondoltam magamban. Nem is csalódtam. Nézzük a diákat, olvashatjuk, micsoda remek helyzet van ma Magyarországon, mert pl. ha már 8 szülő akarja, akkor lehet igényelni a kisebbségi nyelv oktatását. Aztán folytatja, hogy milyen sokan akarnak cigányul tanulni … a nem cigányok is. Rengetegen nyelvvizsgáznak belőle. Egyre többen. Azok is, akik nem romák. És már a tanárképzésben is ott van ez a nyelv, és lesznek tanárok, magas kvalifikációval… És ez fantasztikus!
Halad tovább az általános iskolák felé. Kutatásra hivatkozik. Egy falut említ, név szerint, hozzáteszi, hogy Borsodban van, és itt az egész falu akarta a cigány nyelvoktatást, és mindenki boldog volt, mert megmaradhatott az iskola, és a nem cigányokat sem zavarta, hogy cigányul kell tanulniuk. A nem cigány szülőket sem, a kutatás során megkérdezték. Jó – teszi hozzá – hát van itt, ebben az országban diszkrimináció is, nem mindenki egyformán örül, de a
jövőben nem lesz, és szerinte alig telik el öt év, és egy ilyen konferencián már mindenki cigányul adhat majd elő….
Már alig bírom. Először is, mert az említett falu nem Borsodban van, hanem Hajdú-Biharban. Másodszor pedig, mert egyáltalán nem örült a falu. Pontosan ismerem a helyzetet. Én voltam náluk a kirendelt szakértő. Az iskola fenntartásához kellett nemzetiségi iskolává válniuk, és amikor a falu akkori vezetői a szülők akarata ellenére meglépték ezt, előkészítetlenül és átgondolatlanul, az összes nem cigány, és pár asszimilálódásra vágyó cigány
szülő a szomszédos települések általános iskolájának valamelyikébe íratta át a
gyermekét. És most ebben a faluban egy szegregálódott, zömében halmozottan
hátrányos helyzetű gyermeket tanító cigány iskola van, ahol a pedagógusok heroikus küzdelmet folytatnak a minőségi oktatásért.
Szóval, nem értem. Újra és újra nem. Miért kell rózsaszín képet festeni a cigánygyerekek lehetőségeiről, oktatási sikereiről, miért kendőzzük el az igazi problémákat, mutatva, hogy minden szuper, alakul, fejlődik, mindenki elfogadó…. mikor nem az. Mert egy nemzetközi konferencián ezt kell kommunikálni? És persze a hazaikon is… Mert ez igazol valamit abból, hogy mi, itt Magyarországon jó munkát végzünk? Kinek kell igazolnunk? És miért?
Az előadásomat ezen a konferencián is a már-már szokásos mondatommal kezdtem: – Azt hiszem, én egy másik Magyarországon élek….
