Nemrég egy gyűlést hívtak össze az egyik faluban. Hogy beszéljük meg, kik érdemlik meg a segítséget és kik nem.
Nem akartam. Mert tudtam, nem leszünk vele előrébb. Sok munkám van már abban is, hogy egyéni szinten működjön köztünk a dolog. Közösség szinten még nem megy. Azért még többet kell majd tennünk. Együtt.
Igen, a kisajátításom. Ezt is próbálom megérteni. Az előjogokat, amiket ők formálnak. Ami alapján némelyek úgy vélik, nekik több odafigyelés jár. Akik felügyelik az általuk vélt „igazságosságot”. A szempontjaik persze sajátságosak. Pl. hogy kihez mentem először a faluban? Kinek a gyereke miatt jöttem be először a településre? Ki hívott be először a házába? Ki lakik régóta itt? Ki, mit mond a szemembe, és mit a hátam mögött? Megannyi szempont, amit szerintük figyelembe kellene vennem.
Próbálom, persze, de nem lehet. Ráadásul mind mögött érzem az egyéni előnyszerzést. Nehezen értik meg, hogy az én szempontjaim mások. Nem is érti egyik-másik. Sosem. Hogy nekem a gyerek az első. A gyerek szükséglete.
És ebből a szempontból nem érdekel, ki, mióta lakik itt, vagy mikor ismerkedtünk meg. Az meg legkevésbé, mit mondanak rám.
Felmerült néhányukban egy másik szempont is: a „románok” kizárásával kapcsolatban.
A határ közel, sok az áttelepülő. És nekik is vannak gyerekeik. Sok közülük éppúgy szegény, mint ők. De sokuk szerint nekik nem kellene segíteni. Mert ők idegenek.
Furcsa ez. Hogy miként hal ki a nyomorban a szolidaritás. A másik iránt. Mert nekik szerintük nem jár semmi. Én sem.
De nekem eszembe sem jut kihagyni őket. Nélkülünk, nem tudom, mi lett volna pl. az egyik családdal. Csak velünk sikerül újra kezdeni az életüket.
Még román állampolgárok. Az életük odaát mélypontra került, elvesztettek mindent, állást, lakást. Itt sikerült házat venniük. És hát lett a kicsi. Hamarabb jött, mint várták. Ideát. Már lassan három hónapos. És nincs semmi tisztázva vele kapcsolatban. Ami leginkább az orvosi kezelések miatt fontos lenne. Nem baj, gondolom, van már honosítási tapasztalat mögöttünk. De ez most nem egyszerű. Hetekig próbálunk információt szerezni. Az idegenrendészetnél korrekt tájékoztatást kapunk, csak nehezen tudom elhinni a teendőket. Azt, hogy el kell utazni, 200 km-re, ott van a legközelebbi ilyen hivatal, el kell menni, a picivel együtt, mindkét szülőnek, és ott lehet útlevelet készíttetni neki. Első lépésként a jövő felé. Próbáljuk telefonon elérni a hivatalt, hátha lehetne meghatalmazással. Hogy ne kelljen az egész családnak utazni.
Nem sikerül. Sokáig a gépi hangig jutunk, nem tudom, miért természetes, hogy csak románul beszél. Amikor a családnál vagyunk, odaadjuk a telefont, próbáljuk velük. Ők beszélnek románul. De nincs ügyintéző, nincs kitől kérdezni. Csak a gép. Aztán tolmácsot keresünk közelebb. Talán a hatodik telefonos próbálkozásra sikerül információt szerezni. És nincs más megoldás, csak az utazás. Nincs kivétel. Vinni kell a picit is, nem elég a születési anyakönyvi kivonat.
A családnak nincs jövedelme. Esélytelenek. A rendszerben nincs efféle segítség. Magánügy. Akinek nincs pénze, annak nincs megoldás. Semmiben.
Szerencsére tudtunk segíteni. Megoldottuk. Ezt is, mint mást. Mint a mások baját, problémáját.
Sokakat ez bánt a faluban. Mert úgy vélik, nekik sem segítene odaát senki. Lehet. De ez nem jelent felmentést a segítségnyújtás alól.
Ma azt mondtam az egyiküknek, hogy annak, amit én próbálok, az én életemben nem lesz eredménye. Talán a következő generációban lesz. Talán. Hiszek ebben.
Hogy az emberség, az odafordulás pozitívan befolyásolja a dolgokat. Egyéni szinten már működik. Érzem, minden beszélgetésben. Közösségi dologgá, működéssé tenni nagyobb feladat. De talán ez is sikerül majd.
