Ritkán sírok. Előttük meg végképp nem. Nekem erőt kell mutatnom, reményt. Nem sírhatok. De ma muszáj volt. Én sem bírtam.
A decemberi szomorú történet, a csőd szélére jutott családdal, az öngyilkossági kísérlet utáni anyával, a sérült gyerekekkel, ugyanis folytatódott. Karácsony előtt még beszéltem velük. Blöfföltem. Hogy az ünnep után keresünk megoldást. Lesz. Biztosan. Csak ne adják fel. Reményt adtam nekik, de magam sem láttam a kiutat. Fogalmam sem volt, hogyan oldjuk meg. Túl sok tartozás halmozódott fel. Ennyit nem tudunk egy családra szánni. Még akkor sem, ha nagyon megérdemlik. Ennyiből egy fél falu napi gondjait rendezni lehet…
De tudtam, éreztem, ki tudunk majd találni valamit.
Jött pár levél a blog megjelenése után. Volt, aki adósságátcsoportosításban ajánlott segítséget. Más 5-10 ezer Ft-ot. Mert több neki sincs. Volt, aki csak megosztotta velem, hogy ő is hasonló cipőben jár.
Aztán az ünnep után jött egy email. Nem hittem a szememnek. Nem hittem, hogy ilyen csoda megtörténhet. Egy házaspár írt. Hogy ők segítenének a családnak. Fiatalok. Nem gazdagok. Átlagos, dolgozó fiatalok. Egyszerűen csak
átérzik a család baját, és segíteni szeretnének. Kicsit aggódnak, elég lesz e majd ez, nem kerül e újra adósságcsapdába a család. De bizakodnak, hogy nem, és
szívesen segítenek. Már eldöntötték.
Fura ez. Annyi jó érzésű embert ad nekem ez a blog, hogy nem győzök elég hálás lenni a sorsnak. A segítőkészség, a jóindulat nekem is erőt ad, hogy tovább csináljam. Biztos, hogy jó a világ. Csak sokan elfelejtik a napi gondokban, rohanásban. Aztán olvasnak valamit, belegondolnak, és segítenek. És ettől jó érzésük lesz. Lehet is. Mert emberi dolgot tettek. Szeretetet, segítséget, gondoskodást adtak. Azoknak, akik magukra maradtak a bajban. Olyan bajban, amibe mindannyian bekerülhetünk. Mert a nyomor nem válogat.
Megkezdtük hát a munkát. Áttekintettük a család tartozását, lepontosítottuk az elmaradásokat, feltérképeztük a jövedelmet, a lehetőségeket, hogy folytatható, vihető legyen az élet tovább, okosabban, ügyesebben, elkerülve a tartozások felhalmozódását. Többször ültünk le. Még nem mertek örülni.
Aztán tegnap átutaltuk a tartozás nagy részét, ma pedig a végét. Úgy beszéltük meg, bejönnek a suliba, a foglalkozás végén, elhozzák a levelet, amit írtak az adományozóknak, én is odaadom az övékét, és aláírjuk a szerződést az alapítvánnyal a későbbiekről. Jöttek is, ahogy megállapodtunk, pár perccel az órám vége előtt. Elolvastuk a leveleket, megbeszéltük a továbbiakat, értelmeztük, aláírtuk a szerződést. A végén a kezemet nyújtottam. Hogy kézfogással is megpecsételjük a csodát. Hogy sok sikert kívánjak nekik.
A férfi eddig bírta. Amíg tárgyaltunk, napokig, végig nagyon figyelmes, udvarias volt, és tartotta magát. Most nem ment tovább. Sírva fakadt. Szégyenlősen, ahogy csak a férfiak tudnak sírni. Ahogy az apák. Az asszony a nyakamba borult. És én sem bírtam könnyek nélkül.
A teremben csend lett. A gyerekek rémülten néztek bennünket, a három összekapaszkodott felnőttet, ahogy sírnak. Nem értették. Ne is értsék meg soha.
