Nagyon elfáradtam az ünnepre. Szerencsére sok volt az odafordulás, az adomány, nőtt hát a falvak száma, a családok, rászoruló gyerekek segítése, nőtt a munka is. A végén már hajnalban keltünk, és késő estig dolgoztunk, hogy minden szeretettel teli csomag célba érjen.
Tavaly is így volt. Csak kevesebb faluban, kevesebb családdal, adománnyal. Tudom, karácsonykor odafordulóbbak kicsit az emberek, és az állandó támogatók mellé jönnek mások is, akik között sok marad is majd, mellettünk.
Tavaly is alig tudtam leállni. Az utolsó pillanatig dolgoztam, és persze a támogatott családok, akik számára az egyik nap olyan, mint a másik, ünnepi hangulat nélküli, még karácsonykor is küldték a visszahívós sms-t. Hogy elfogyott a fa, és megbüntették őket falopás miatt, vagy éppen leszakadt a háztető. Mert az ő napjaik monoton egymásutániságában nem tűnik fel, hogy nincs hivatal, mert hétvége van, az pedig végképp nem jut az eszükbe, hogy én is ember vagyok, családdal, családi teendőkkel, feltöltődésre szolgáló hétvégével. Van, hogy havonta 900 visszahívós sms-t is kapok. Néha kora
reggel, máskor éjszaka is.
Most tényleg sokfelé jutott, sok adomány, ruha, élelmiszer, ajándék a gyerekeknek. Az utolsó köröknél mindenütt szóltam: most pár napig mi is szeretnénk a saját családunkkal foglalkozni. Hogy legyenek kicsit tekintettel ránk is.
Aztán jött a szenteste, jöttek az sms-ek. Barátoktól, rokonoktól. Ki röviden, ki versikékben kívánt boldog karácsonyt. És jött egy, ami különösen megérintett. Egy faluból. Annak a családnak az aláírásával, ahová sikerült visszaköttetni a villanyt karácsonyra. Boldog karácsonyt kívántak, és köszönték azt a sok segítséget, amit a kaptak, ők is, meg a falubeliek is, az alapítványtól.
Megérintett, mert eszükbe jutott. Mert hibátlanul leírták az alapítvány nevét. Mert őszinte volt. Mert egy olyan kommunikációt tükrözött, amit szeretnék: amit áthat az emberség.
Rögtön átküldtem a kollégámnak is. Mert ilyet még nem kaptunk.
Aztán ma jött két visszahívós sms. Gyorsan, egymásután. Ezzel szokták jelezni, hogy sürgős. Tudják, nem kell ötször elküldeni, visszahívom majd, amint tudom, de ha fontos, kétszer küldik el. Na, gondoltam, megint kezdődik. Valami probléma jön, azonnali kéréssel, karácsony első napján.
Visszahívtam. Az asszony elnézést kért a zavarásért. Nem, mondja, nincs semmi baj, csak boldog karácsonyt szeretne kívánni. Jó egészséget, Isten áldását.
Jól esett. Muszáj is továbbítanom itt, azoknak, akik segítettek, partnereink voltak. Mert nélkülük nem menne. A lelkesedés önmagában nem elég.
Valamit jelez ez is. Pozitív változást. Mert eddig ez sem volt. Csak a kérés.
Biztosan tudom: ha az ember következetesen, tisztelve a másikat, nyugodt, kiszámítható kommunikációval, segíteni akarással közeledik, akkor arra nem jöhet hosszú távon más válasz, csak ugyanilyen. Van, akinél lassabban fordul át a ki tudja mióta beidegződött reakció, sokszor kell újra és újra megerősíteni, van, akinél hamarabb.
De aki megérzi ezt, az már elindult valami felé. Az meg fogja érteni, hogy együtt képesek leszünk változtatni. Még a legrosszabb helyzeteken is.
És ezt az érzést egyre többször érem tetten köztük. Nemcsak karácsonykor.
