Sok családnál a beosztás képességének a hiánya nagy akadály a továbblépésben. A „pénzes” napokon, amikor valamilyen jövedelmet kapnak, minden van. Kóla, kolbász, szalámi, sütemény. Aztán, a hónap végén semmi. És ez nemcsak a pénzzel van így.
Mindig elmondom, ha tartós élelmiszert osztunk, tegyék el, sokáig elég lesz,
ha jól beosztják, és nem kótyavetyélik el, cigire, italra. Van, aki megígéri. Megpróbálja. Más azt sem várja meg, hogy befejezzük az osztást, már árulja a kocsma előtt. Hogy pénzzé tegye, mihamarabb, nem baj, ha tizedáron, csak kapjon pár forintot, amit aztán rögtön elkölthet. Másra. És nem érdekli a gyermeke. Ilyenkor nagyon nehéz.
Persze, tudom, ennek az alkoholizmus az oka. Mert az ital iránti szenvedély felülírja a józan észt. Hamar eladásra került a takaró is, amit előzőleg vittünk, és ami a villany nélküli, hideg lakásban nélkülözhetetlen. Pár nap múlva kért hát újra. De az információ az eladásról hamarabb megérkezett hozzám.
Logikus döntés, hogy legközelebb nem adok. De eddig sem neki adtam. Hanem a gyerekének, aki fázik. És aki nem tehet arról, hogy alkoholisták gondjára bízódott. És ez felülírja a logikus döntést. Máshogy kell próbálkoznom.
Így van a kölcsönökkel is. Mert mindenkinek rengeteg kölcsöne van. A kamatos pénz lehetőségéhez majd csak azután fordulnak, ha már a családból senki sem tud kölcsönt felvenni.
Hogy mennyi lesz majd együtt? Nem érdekes. Csak az akkor és ott megkapott pénz. Az mindent felülír. És lehet pénzt felvenni másnak is. Tartozásba. A tartozás tartozásába. Aztán fizetni kell azt is.
Aztán itt van a kezesség. Amikor kezesként valaki, vagy kényszerből, vagy tudatlanságból alákanyarítja lassan a nevét a papírnak- sokszor úgy, hogy nem tudja a következményeket sem. Aztán a kölcsönt felvevő odébbáll, és a hitelfizetés marad a kezesnek. Van, akinek több ilyen is van.
Gyakran a düh a felé a személy felé fordul, aki az ügyintéző. Az OTP-ben, vagy a Takarékszövetkezetben. Mert lefogja a részleteket. És nem lehet megértetni velük, hogy nem az ő döntése. Neki muszáj. A döntést nem ő hozta meg, hanem a kölcsön felvevője, vagy aki a kezességet vállalta. Sokkal hamarabb.
A héten is próbáltam megértetni valakivel: ő vállalta be a kölcsönöket, a kezességeket, ne csodálkozzon, ha az esedékes részleteket lefogják tőle. Csak kiabál, vádolja azt, aki nem tehet az egészről. Hogy nem tudnak megélni a hónap hátralevő felében. Mert a maradékból nem tudja befizetni a gyerekek étkezését, a villanyt, a vizet. Mert alig hagytak valamit neki…azok…ott, a pénzintézetben.
Ha megoldatlan a helyzet, kikapcsolják az áramot, vizet, rögtön jönnek tanácsért, segítségért. Akkor, amikor ezeket a döntéseiket meghozzák, sosem.
Sokat gondolkodom ezen. Hogy ezt hogyan kellene megoldani. Ezt a képességet kialakítani. Hogy a pillanatnyi helyzetet felváltsa a hosszabb távon való gondolkodás. A pillanatnyi szükséglet-kielégítést a felelősség érzése. Hogy érezzék a döntéseik következményeit.
De ez egy család életébe való teljes beavatkozás. Ki tudná felvállalni ennek a felelősségét? És kiben bíznának ennyire? Lehet e ezt rendszerszinten kezelni?
Valamit jó lenne kitalálni. Mert egyre gyakrabban érzem, hogy ez a szemlélet a gátja a talpra állásnak. Ez az, ami a hónap végére újra a gödörbe löki vissza őket. Újra, és újra. És egyre nehezebben tudnak felállni onnan. A kikapaszkodásig pedig lehetetlen eljutniuk.
