Amikor az életükben speciális, csak rájuk jellemző jegyeket keresek, sokszor nem tudom szétválasztani, hogy azok az újra és újra átöröklődő szegénységből, vagy a cigányságukból fakadnak e. Egy területen biztosan el tudom különíteni: a temetkezési szokásokban.
Amikor a patronált családokban haláleset történik, ha tudok, elmegyek a temetésre. Tiszteletből, együttérzésből a halott és a családtagok iránt.
Először nagyon furcsálltam a cigány temetések és a hozzá kapcsolódó rítusok menetét. Ma már tudom, mi miért fontos, és tiszteletben tartom ezeket.
Van persze, amit nem cigányként, másféle szokásrendszerben felnövőként nem tudok megérteni. De elfogadom, mint mást is.
Ott van a virrasztás, a halál napjának estéjétől a temetésig, néha még tovább is. Amin ott kell lennie annak, aki rokon, aki ismerős, aki a tiszteletet meg akarja adni a halottnak, a családnak. Gyereknek, felnőttnek egyaránt. Estétől reggelig, napokon át. Akkor is, ha el kell utazni több faluval odébb. Ez prioritást élvez minden egyéb teendővel szemben. Ilyenkor nincs közmunka, iskola, tárgyalás, ilyenkor menni kell. Ezt diktálják a mindennél erősebb szokás törvényei.
A virrasztáshoz étel-ital jár, hajnal fele már túl sok fogy ezekből, ilyenkor könnyen adódnak konfliktusok, a halottra emlékezve sokszor előjönnek régi sérelmek, kibeszéletlen, megoldatlan ellentétek. A temetés napjára már mindenki kialvatlan, erőtartalékai végén jár.
Amikor a halottat meghozzák a ravatalozóba, mindenki megnézi. A legkisebb gyerekek is. Sokszor borzongva hallgatom a kicsik részletes beszámolóit a halottról, és arról, ki, hogy viselkedett, amíg nézték. És tudom, hisz hallom tőlük, hogy hetekig rosszat álmodnak utána, félnek, mégis részesei a történetnek ők is, a felnőttekkel együtt.
És ott vannak a temetésen is. A picik az anyjuk ölében, a nagyobban a szülők mellett álldogálva, vagy a lábuknál kuporodva. Ilyenkor velük nem törődik senki, de nem is rendetlenkednek, csendben figyelik a fejleményeket. Nézik az elmaradhatatlan zenészeket, akik a sírig kísérik kesergő, csendes muzsikálással a halottat.
A temetésen a gyászoló család teátrális megnyilvánulásait mindenki megértően fogadja. Ölben viszik arrébb azokat, akik elájulnak, ilyenkor ecetet szagoltatnak vele, megmossák az arcát, amitől erőre kap, és megy vissza a koporsó mellé. Megakadályozzák, hogy a sírba vesse magát fájdalmában, amikor leengedik a koporsót.
A külső szemlélő számára a cigány temetés rítusai szinte tovább fokozzák az amúgy is felfoghatatlan tényt, a fájdalmat, az űrt. Itt nincs magában tartott, elnyomott sírás, fájdalom: itt megmutatja a gyászoló mindenkinek, amit érez, hogy ők is átélhessék, ami a lelkében van. Így van rendjén, így fogadja el a közösség is a gyászát. Csak így tudják elengedni halottaikat.
Sorolhatnám még tovább a ki tudja mióta továbbörökített szokásokat, amelyek meghatározzák a temetés menetét és a család elkövetkező életét.
Az, hogy a temetés a meghatározott szokásrendszer szerint történjen, hogy költség, fáradtság ne legyen szempont, nagyon fontos. Ehhez kapcsolódva sosem jelenik meg a „holnap mit eszünk”, vagy „miből fizetjük vissza a kölcsönöket” kérdése. Sokaknak nem érthető, miért nem elég a köztemetés az amúgy nincstelen családnak, vagy miért nem felel meg a sorba, a következő sírhelyre temetés. Miért kell ezért olyan kölcsönökbe verni magukat, amelyek újra hónapokra, talán évekre is megnehezítik az életüket.
De aki figyel és elfogadó, az megértheti: hogy ebben ne legyen csóróság, hogy úgy menjen el, vagy még szebben, még jobban, mint más. Azért az érzésért, hogy ebben mindent megadtak neki. Legalább a temetésekor.
